Clavellvég I.
Ez így nem tuti, én azt szeretem, amikor többezer tael ezüstöt kell kicsempészni Kínából; nem fogok azon izgulni, hogy érvényes-e egy házasság. Azt szeretem, amikor csatakorbáccsal rontanak egymásnak az emberek. Nem, nem érdekel, hogy Angelique Struan terhes-e vagy sem, pont leszarom. Az érdekel, hogy a Nemes Ház megint a torkára tud-e lépni Brockéknak. Clavell-regényt akartam, nem Dr. Stefan Frankot. Szar ez a könyv. Vagy csak hosszú. Ha kivágnánk az unalmas részeket, jó kis regény lenne, alig négyszáz oldal, nem pedig majdnem ezer. (Van ilyen filmben is: a Madagaszkár; ha a nyomasztóan iritáló “főhősöket” kivágjuk a francba és csak a pingineket meg Maurice-ékat hagyjuk meg, az egy nagyszerű film lenne, mindkét része.)
Na, vége, nem olyan nagy kár érte. Olyan, mint az összes Clavell: a semmiben kezdődik és egyszer csak vége van a semmiben; annyiban azonban különbözik, ami nagyon fontos, hogy itt a két semmi között sem sok minden történik. De amilyen hülye vagyok, már neki is álltam a Sógunnak. Ezerkétszáznegyven oldal, nem vagyok normális.
Amúgy az előbb kinéztem és majdnem nyolc fok van, ami mostanában azt jelenti, hogy teljesen jó idő van. Vicces módon most - mintegy másfél órával később - kilenc és fél. Hawaii.
